Néhány héttel ezelőtt írtam az élelmiszerről. Pontosabban: a húsról. Arról, hogyan lett az étel – ami valaha kapcsolat volt földdel, állattal, évszakkal – puszta termékké, majd ipari problémává.
Azóta egy gondolat nem hagy nyugodni.

Nem az a kérdés, mit eszünk.
Hanem az, hogy miért olyan világban élünk, ahol egyáltalán kérdés az evés.

Nemrég olvastam egy írást Birkás Tamástól, ami pontosan erre tapintott rá. Nem tanított, nem magyarázott – csak kimondott valamit, amit sokan érzünk, de ritkán merünk végiggondolni: hogy az egész rendszer, amiben élünk, furcsán ellentmond az élet alaplogikájának.

Mert nézzünk körül.

Városokban élünk, ahol minden négyzetméter le van betonozva.
A járdák mentén fák állnak – de nem azért, hogy gyümölcsöt adjanak.
Parkok vannak, de ehető növény alig.
Gyep van, rengeteg. Paradicsom nincs.

És közben azt mondjuk: nincs elég étel.

Ez a mondat önmagában is abszurd.

Az emberiség történetének nagy részében az étel nem egy termék volt, hanem környezet. Nem vásárolták, hanem gondozták. Nem importálták, hanem megtermett. A mai város viszont úgy működik, mintha az életnek nem volna helye benne – csak a működtetésének.

A rendszer, amiben élünk, arra van optimalizálva, hogy fogyasszunk, nem arra, hogy fenntartsuk magunkat.

És itt jön az a pont, ahol kényelmetlenné válik a gondolat.

Mert ha körülnézünk, azt látjuk:
– a föld termékeny lenne, de le van betonozva,
– a tudás megvan, de nincs alkalmazva,
– az éhség nem természeti csapás, hanem szervezési kérdés.

Az étel hiánya nem a természet hibája.
Hanem egy rendszeré, amelynek nem érdeke, hogy önellátók legyünk.

Ha ugyanis az emberek meg tudnák termelni az alapvető élelmüket a közvetlen környezetükben, akkor kevésbé lennének kiszolgáltatva. Kevesebb hitel, kevesebb függőség, kevesebb kényszer. És ez – bármilyen kényelmetlen kimondani – nem kedvez egy olyan világnak, amely a folyamatos fogyasztásra épül.

Ezért vannak parkolóink, nem közösségi kertjeink.
Ezért büntetik a „rendezetlen” veteményest, de támogatják a térkövezést.
Ezért tűnik furcsának, ha valaki paradicsomot ültet a háza elé.

A természetes önellátás ma már lázadásnak számít.

Pedig nem radikális gondolat az, hogy az ember ott tudjon enni, ahol él. Csak elfelejtettük, milyen az, amikor a város nem ellenséges, hanem együttműködő tér. Amikor a közterület nem kizárólag átmenő forgalomra van optimalizálva, hanem életre.

Egy olyan világban, ahol az ellátási lánc egyetlen zavarától pánik tör ki, különösen ironikus, hogy közben szó szerint ráülünk a termőföldre.

Nem az a kérdés, hogy lehetne-e másképp.
Hanem az, hogy mikor mertünk utoljára elképzelni mást.

Mert a valódi változás nem ott kezdődik, hogy mit vásárolunk, hanem ott, hogy mit tartunk természetesnek.
Természetesnek tartjuk-e, hogy mindent pénzen keresztül érünk el?
Természetesnek tartjuk-e, hogy az étel „áru”, nem pedig alapfeltétel?
És természetesnek tartjuk-e, hogy egy város élhet úgy, hogy nem táplál?

Lehet, hogy nem forradalomra van szükség.
Csak emlékezésre.

Arra, hogy a föld nem ellenség.
Hogy az étel nem luxus.
És hogy egy élhető város nem attól modern, hogy csillog, hanem attól, hogy élet van benne.